4.) A keresztények reménysége

Reményben való gondolkodás

Az imádságos elmélkedésben az ember életének értelmi középpontjára összpontosítja figyelmét, visszaszorítja a hétköznapok szétszórtságát, felületességét és nyugtalanságát, és engedi magában feltörni a lét alapvető élményeit: az egyedüllét, a remény, a félelem, az öröm, a boldogság, a szeretet és a barátság utáni vágy élményeit. Az ilyen egzisztenciális összeszedettség igazi teljes-személyi élmény. Nem alkot elnagyolt elméleteket a létnek ezen elemi élményeiről, hanem egyszerűen „megéli” őket. Az elmélkedésben az ember ismét kibányássza a lélek mélyéről azokat az elemi élményeket, amelyeket a hétköznapok zűrzavara eltemetett, s addig küzd, amíg csak meg nem találja a léthez való eredeti viszonyulást. Minden rendszeren, minden iskolás véleményen és megfogalmazáson túl újra megsejti az élet értelmét.

Kiindulva ebből a magatartásból, amely a titokkal való közvetlen kapcsolatból fakad, imádságos elmélkedésben szeretnénk most reményünk isten-emberi forrásain elgondolkodni. A keresztény élet a remény gyümölcse. Lényegében nem más, mint a jövőbe tekintés, a jövőre irányulás, az ismeretlenbe való elindulás, exodus. Krisztus előttünk ment az abszolút jövő titkába. A„valamire való várás” az életnek az a közege, a létnek az a hangulata, melyben a keresztény ember megismerkedik hitének tulajdonképpeni tartalmával.

Az Újszövetség üzenete lényegében ez: Krisztusban teljesen új létdimenzió nyílt meg, a mennyország. Ez a mennyország nő és érlelődik Isten gyermekeiben, Krisztus testvéreiben. Ettől kezdve az ember nem érthető meg egyszerűen földön való létezéséből. Isten az embert a mennyországra tervezte, vagyis egy olyan állapotra, amely közel van ugyan, s mégis távol. Mindaz, ami a mennyország előtt történik, az a keresés és tapogatódzás, amely az emberiség és minden egyes ember történetét alkotja, csak születés. A világ a maga teljességében csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépte a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem élünk. A lényeget még nem látjuk, nem halljuk és nem értjük. Az élet még nincs „itt”, csak reményként közeledik felénk. A „remény teológiájá”-nak egzisztenciális előfeltételeit megfontolni, nem jelent kevesebbet, mint felvázolni azt a dinamikát, amely az egész keresztény mivoltot eltölti. Első elmélkedésünkben legyen szabad, rendszertelen egymásutánban, „a keresztény reményben való gondolkodás” néhány előfeltételét felsorolni.

Az első a kérdezni-tudás. Hogy az ember kitörhessen a puszta „létért való küzdelem” korlátai közül, ismét és ismét arra kell törekednie, hogy megtapasztalja életének és gondolkodásának törékeny voltát. Be kell látnia, hogy az emberi éleslátásnak semmiféle törekvése, semmiféle „számítás” és „tervezés” nem tud felvilágosítást adni arról a mély értelemről, amely a világmindenségben uralkodik. A kiszámíthatatlan, a távoli és elérhetetlen az, ami a tulajdonképpeni értelmet adja. A válasz utáni kutatás felemeli az embert az „esetleges” fölé, általa kezd „reménykedő ember”-ként élni, és általa áll a „kiszámíthatatlan” elé. A „felelet” mindig személyes élményt jelent, amely azonban mindig telve van bizonytalansággal és veszéllyel is. Sokszor mélyértelmű, de nem vállalhatunk érte garanciát. Az a törekvés, hogy az ember „befogja” gondolataiba a „reménység Istené”-t, olyan kísérlet, amely az embert mindig valami új, valami meglepő, valami egyszeri elé állítja, sőt képes őt egészen a lét széléig sodorni. Az ilyen ember a lét „terra incognita”-ja felé fordítja tekintetét. Az emberi válasz azonban sohasem jelent „birtoklás”-t, hanem állandó fejlődést és útonlevést.

Ezzel a titkunkról szóló elmélkedésünk egyik leglényegesebb elemére bukkantunk. A „látás”-t nem lehet egyes tapasztalatokból összerakni, nem lehet tanítani, sem másnak átadni, hanem őseredeti valóságként bele van ágyazva az emberi lélekbe. Nem részlet-összefüggésekre vonatkozik, hanem a reményben horgonyzó ígéret egészére és egyszeriségére. Nem bizonyít semmit, de utat nyit a meg-nem-ismerhető felé. Az ember a világ legegyszerűbb dolgaiban és mozdulataiban valami olyasmit tapasztal meg, ami magában véve már tökéletes. Így alakul ki imádságos szemléletünkből az, amit minden bensőséges ember ismer: Isten országa, a veszély és a kockázat, a mindig újrakezdés és újjálevés, a nyílt szellem és bensőség, egyszóval: a remény országa. Ez az ország a „szent bizonytalanság” országa. A teremtőerő mindig valahol a lét szélén található meg. Aki nem adja oda lelkét, nem juthat el még saját lelkéig sem, s nem adhatja Istennek sem. A reménynek ilyen megfontolása és szemlélete talán a „ma” kereszténységének legkeresztényibb feladata. Vagyis: gondolkodásunk és szemlélődésünk által egységet teremteni a felületes kettősségből; értelmet hordozó egységet hozni a világba; ismét és mindig mélyebben leszállni a dolgoknak abba a hatalmasan váltakozó mélységébe, amelyet Istennek nevezünk.

A gondolkodó keresztény embernek imádságos kérdésfeltevése mindig újra olyan mondatokban kristályosodik ki, amelyek az emberi nyelvnek ezt a két, sorstól sújtott szavát tartalmazzák: „miért” és „Én” (számos variációjukkal együtt). „Miért kényszerítették rám a létet? Miért nem kérdeztek meg engem? Miért ragadja el a halál életem végén mindazt, amit egész idő alatt építettem, amiért dolgoztam és amit megszerettem? Miért enged Isten ennyi szenvedést? Miért nem segít éppen akkor, amikor legjobban rászorulunk segítségére? Miért kell tehetetlenül néznünk, hogyan gyötrődnek a kín és kétségbeesés, a félelem és aggódás óceánján – talán egy örökkévalóságon – keresztül azok, akiket annyira szerettünk? Van még ebben az életben egyáltalán valami ígéretes? Milyen Isten az, akinek ilyen megaláztatások árán ki vagyunk szolgáltatva?!”

S a kérdések így mennek tovább, így dolgoznak bennünk, s így zavarják biztonságunkat. Annyira eluralkodnak rajtunk, hogy hitünk ingadozni kezd, hogy bolondoknak tartjuk önmagunkat, ha továbbra is hiszünk. De éppen a megdöbbent, kétkedő és kereső kérdezésnek ez a keserűsége, – éppen ez a titkon való elgondolkodni-tudás, a reményben való gondolkodás előfeltétele. A kérdezésre való állandó ösztönzés igazi kiválasztottságot jelent: kegyelem is, feladat is egyszerre. Mint valamiféle végzet, olyan érthetetlen és mégis bizalmatkeltő hatalomként nehezedik ránk. A tudattalan mélyéből száll fel bennünk. Olyan, mint a szeretet: belső szükségesség, önként magunkra vállalt kényszerűség, amely az embert – ha egyszer megtapasztalta – teljesen hatalmába keríti és nem ereszti el többé. Így az a belátás is, hogy a lényeget, a lényegileg megválaszolhatót illetően nincs véglegesség, vagyis a kétség is hozzátartozik az ilyen egzisztencia lényegéhez. A keresztény gondolkodónak minden válaszra a lelkét kell rátennie. És még akkor sem tudja, igaz-e felelete. Néma imája mindig ez marad: „Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!”

Ezzel egyben a „reményben való gondolkodás” másik alapfeltételét is érintettük: az elnémulni-tudást. A kinyilatkoztatás, keresztény szemlélődésünknek „tárgya” nem hézagnélküli rendszer, hanem sors. Az ember sorsa Istennel és – ez Krisztusban válik világossá – „Isten sorsa” is az emberrel. Ehhez még azt is meg kell fontolnunk: Isten csak annyit nyilatkoztatott ki, amennyi elegendő arra, hogy reménnyel eltelve meg merjük tenni a következő lépést a sötétségbe, bízva abban, hogy az ő fénye továbbra sem fog kialudni számunkra. Isten mindent kinyilatkoztatott, ami segít bennünket ahhoz, hogy a mennyországba juthassunk. Mindezt, de csak ennyit. A kinyilatkoztatás sok kérdésre egyáltalán nem is ad választ. Isten egyszerűen szeret bennünket, egészen a keresztig. Ez az önmagát feláldozó szeretet Isten végső „kinyilvánulása”; s egyben annak kinyilatkoztatása is, mit nem adott meg Isten a kinyilatkoztatásban. Sajnos, éppen azok a kérdések a minket legjobban gyötrő kérdések, amelyekre a kinyilatkoztatás nem adott választ. Így pl. a szenvedés kérdése, amelyet a Szentírás sehol sem fejt ki „elméletileg”. Jób könyve nem más, mint az embernek elnémulása a szenvedés előtt.

Az emberek gyakran megkisérlik, hogy a szenvedést észérvekkel igazolják, pl.: a szenvedés az élet szempontjából éppen olyan fontos, mint az árnyék és a sötétség a fény számára, ti. hogy a fényt még jobban „kiemeljék”. Ha csak ez a nyomorúságos, elkopott és felületes válaszunk lenne a szenvedésre, akkor minden okunk megvolna a lázadásra. Ha valaki csak egyetlen egyszer is látott szenvedő, a halál kínjaiban fetrengő, segítségért hozzánk kiáltó gyermeket, akin nem tudtunk segíteni, az egyszersmindenkorra megértette, hogy a világ minden szépsége, a teremtés minden öröme és ragyogása nem tudja igazolni egyetlen gyermek szenvedését sem! Mi, keresztények, azonban nem hallgathatunk azokra, akik mindent meg akarnak „magyarázni”, akik éppen akkor tartanak készen gyors választ, amikor nincs igazi feleletük. Valljuk meg inkább, hogy nem értjük Istent. Hogy nem tudjuk megérteni, miért teremtette Isten a szenvedést, annyi és oly értelmetlen szenvedést. Nem tudjuk felfogni, miért telítődött Krisztus szeme életének végén, a kereszten annyi fájdalommal és könnyel, hogy e pillanatban még Ő sem ismerte fel Istent. Isten nem „feleletet” ad az emberi szenvedésre, hanem egyszerűen magára veszi. Engedi, hogy az őt körülvevő szenvedés tengere belehatoljon az Ő saját – emberré lett – egzisztenciájának belsejéig.

Máténál ezt olvassuk: „Egyszercsak szomorkodni és gyötrődni kezdett.” Márk még erőteljesebben fejezi ki magát: „Egyszerre csak remegni és gyötrődni kezdett.” Lukács azt írja, hogy Krisztuson „halálfélelem vett erőt”. Krisztus testi-lelki egzisztenciája az olajfákhegyi agóniában annyira az élet beszűkülésének kiáltásává lett, hogy „verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre”. Istennek e tette előtt elnémul minden kérdezés, bár mindez még nem igazolja a szenvedést. Ez az elnémulni-tudás a reményben való gondolkodás teremtő eseményeihez tartozik. A legszebb és valóban segítő szavak sokszor a szenvedéstől áthatott hallgatásban születnek meg. Isten olyan embereken keresztül beszél nekünk, akik szenvedtek, akik keresztülmentek az emberi ínség magányosságán. A szenvedés kiválasztás és küldetés lett számukra: minden szenvedéssel bensőleg összekötve érzik magukat. Isten azért engedte meg, hogy megtapasztalják az emberi nyomorúságot, hogy egyszer majd leülhessenek egy másik ember mellé, benső fogságának szürke priccsére, és azt mondhassák: „Remélj! Nem vagy egyedül!” Az ilyen ember valóban „kivívta” magának azt a jogot, hogy mások szenvedését hordozza.

És itt merül fel a „reményben való gondolkodás” harmadik előfeltétele, a testvériesség. A kérdező és a kérdezésében elnémuló ember mélységesen megszenvedte a felületes rendszerezések hiábavalóságát. Ismeri az emberi törekvés kilátástalanságát valami maradandó és végleges megalkotására. Ezért nem ítél el senkit, nem bírál, a világot nem osztja barát és ellenség, a rokonszenvesek és ellenségesek táborába. Belső tapasztalatból – és nemcsak elvont bizonyítékok gondolati következtetése alapján – tudja, hogy Krisztus valóban minden emberért szenvedett és halt meg, s hogy mindenkinek reményt akart adni. Minden ember Krisztus szelíd uralma alatt áll, Hozzá tartozik, elidegeníthetetlen tulajdona.

A reménykedő keresztény mélységesen megilletődik attól az egzisztenciális merészségtől, amellyel Krisztus országának feltételeit, a remélt Isten-közvetlenséget leírja: Krisztus egyetlen szóval sem említi Istent magát, csupán az embert, akinek enni adtunk, akinek italt nyújtottunk, akinek szállást szereztünk, akit felruháztunk, akit betegágyán, vagy börtönében meglátogattunk. Ez a gondolat Jánosnál hallatlan radikalitást kap: Isten azért szeretett bennünket, „hogy mi is szeressük egymást.” Mintha Krisztus nem is törődnék azzal hogy őt kifejezetten elismerjük és szeressük. A felebaráti szeretet már elegendő számára. Isten iránti szeretetének konkrét megvalósításaként az ember számára nem marad más, mint – itt a földön és odaát az örökkévalóságban – a felebarát. Lényegében tehát rászorul a felebaráti szeretetre, mint olyan feltételre, amely a hitet egyáltalán lehetségessé teszi. Nincs más út az ember számára, s nincs más út a keresztény gondolkodás számára sem. A végső odaadás, a teremtmény irányában megvalósított szeretet, amely nem más, mint véges odahajlás a szorongatott helyzetben lévő és mégis boldogító „másik”-hoz: mindez már eleve Isten iránti szeretet, remény, hit és imádság. Mindaz, aki becsületesen szeret, közvetlen belátással éli meg Isten valóságát, még akkor is, ha eddig sohasem hallott róla. Isten annyira szentnek tartja a véges szeretetet, hogy az emberi, sőt a keresztény egzisztenciából – a hitből, reményből, szentségekből, imádságból és egyházból – a végső időben semmi sem marad meg, csak éppen ez a véges szeretet.

Ki keresztény? Keresztény mindaz, aki belemerült Krisztus érzésvilágába. Olyan emberek, akik a keresztséget vagy teljes szentségi formájában (vízkeresztség), vagy életük maradéktalan odadobásával (vérkeresztség), vagy pedig burkoltan, gondolataiban még artikulálatlan, sőt a jelen pillanatban talán nem is artikulálható mély vágyból (vágykeresztség) vették fel. A legkevésbé feltűnő megmozdulás embertestvéreink felé már Krisztus érzésvilágának elsajátítását, az egyházhoz való tartozás „votum implicitum”-át jelenti. Az egzisztencia megmozdulása ez, amely az egész világalakulásba, az emberiségnek mindig felfelé ívelő akaratába vezet bele, a végső áttörésbe, Krisztus „exodus”-ába: a feltámadásba. Keresztények azok az emberek, akik – Szent Pál fogalmazását használva – „a feltámadás dinamikáját” hordozzák magukban, akik„Krisztus szenvedésének közösségébe” léptek és életükben megvalósítják „Krisztus halálának képmását”; röviden: azok, akik remélnek. Ezekről szabad hinnünk, hogy megérik „a holtak feltámadását”. Ezek az emberek mind tagjai az egyháznak, a világ-üdvösség csúcsának, függetlenül attól, hogy számot tudnak-e adni erről önmaguknak, vagy hogy ezt a tagságot még biblikus artikulálatlansággal élik-e meg.

Ilyen értelemben ez az axioma – „extra ecclesiam non est salus” („az egyházon kívül nincs üdvösség”) – a keresztény hittan egyik legfelszabadítóbb tanítása. Ha ezt az elvet a logika legelemibb szabályai szerint gondoljuk végig, akkor más olvasási módhoz jutunk, olyanhoz, amely már nem nyomasztó vagy megbotránkoztató, hanem mélységesen felszabadító. Egy általános érvényességű és kizáróértelmű mondatnak ugyanis akkor is meg kell tartania igazság-tartalmát – persze, pozitív értelemben –, ha„visszafelé” olvassuk, tehát így: „Mindenütt, ahol üdvösség van, ott van az egyház” („Ubi salus, ibi ecclesia”). Ebben az értelemben ez a sokszor támadott tan nagyszabású szabadságlevéllé lesz. Nem felszabadító gondolat-e, hogy az egyház mindenütt ott van, ahol egy ember szívének becsületességében igazra és jóra törekszik, ahol egy „nagyobb” reményében odaadja, a felebarát szolgálatában kiüresíti, vagy egy „ügy” szolgálatába maradéktalan beleveti önmagát? Minden ilyen alkalommal üdvösség fakad tehát; mindenütt jelen van az egyház, talán sokkal inkább, mint ahogy véljük vagy el akarjuk ismerni.

Végül még a kritérium kérdését kell felvetnünk. Hogyan, milyen mérce alapján ítélheti meg egy-egy keresztény a maga „megértett reménységé”-nek őszinteségét? Milyen kritérium segítségével mérhetjük meg azt az őszinteséget, amely egyedül ad örök értéket cselekvésünknek?

Annak alapján, amit eddig mondottunk, mindenekelőtt a vértanúságot kell ilyen – mégpedig egzisztenciális értelemben egyedül érvényes – mércének tartanunk. Hans Urs von Balthasarnak hálásaknak kell lennünk, hogy a keresztény egzisztenciának erre a lényeges szempontjára felhívta figyelmünket egy polémikus, mégis a lényegre törő írásában, amely a „Cordula, oder der Ernstfall” címet viseli. A keresztény egzisztenciának mindig a vértanúsággal kell vonatkozásban állnia. Csak az, amiért meg tudok halni, csakis ez alkotja meggyőződésem magvát, csak ennek van örök értéke életemben, imádságomban és gondolkodásomban. Közben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek a „meghalás”-nak nem kell feltétlenül a szó szoros értelmében vett halálnak lennie, lehet, hogy csupán a napi felmorzsolódásról, embertestvéreink egyszerű szolgálatáról, vagy esetleg csak a „sikertelenségre való elhivatottság”-ról van szó. Egyetlen keresztény sincs arra hivatva, hogy végiggondoljon minden titkot, hogy elmondja az egyház minden imáját, vagy hogy mindent egyforma határozottsággal képviseljen. Megvan az a joga és kötelessége, hogy a misztériumnak csupán abba a részébe mélyedjen bele, amelyre teljes odaadással hivatást érez. Ez lesz azután egyéni kegyelmi életének karizmatikus egzisztenciája, egyéni „theologia orans”-a, imádsággal telített elmélkedése. Mondd azt, gondold végig azt, mélyedj bele abba, amit életed áldozatával át szeretnél menteni az örök beteljesülésbe, a „megvalósított remény” birodalmába. Tedd azonban mindezt Krisztus magatartásában, a vértanúk magatartásában, a vértanúk magatartásának mintájára: kiszolgáltatottságban. Ezen a kiszolgáltatottságon múlik minden, a „nem-küzdeni” és a „nem-diadalmaskodni-akarás”-on. Krisztus kíntól vonagló, kiszáradt ajkának néhány töredékén múlik: a kereszten kimondott szavakon. Nem-viszonozni, nem-ellenálni, görcsös erőlködés nélkül felülemelkedni a világon – ebben rejlik az érett és fenntartás nélküli keresztény egzisztencia mélysége. Olyan magatartás ez, amely a világon oly sokszor bukásra van ítélve, amelyből azonban örök hazánk, a mennyország fog kinőni. Ebből a szellemből és ezekből a feltételekből kiindulva kellene a mai keresztényeknek hitük titkain elgondolkodniok. S eközben talán felvillan majd azoknak a szavaknak szépsége, amelyeket Antiókiai Ignác írt hittestvéreinek Rómába: „Most tanulom meg, hogy megbéklyózottként semmit se kérjek. Azt keresem, aki meghalt értem. Azt szeretném, aki értem feltámadott. Születésnap előtt állok. Engedjetek tiszta fényt merítenem! Odaátra megérkezve, végre ember leszek. Engedjétek, hogy Istenem szenvedésének utánzója legyek. Ha valaki Őt hordozza magában, meg fogja érteni, mit akarok, s imádkozni fog értem, hogy eljussak őhozzá.” Ez a tanúságtételként megélt „remény teológiája”!

Ennek a magatartásnak semmi köze a világtól elfordult rajongáshoz. Ellenkezőleg! Csak ilyen magatartással lehet a világot valóban komolyan venni. A kereszténynek (először is) meg kell győződnie arról, hogy földi léte igazában véve jelentéktelen, s hogy erre az életre egy örökkétartó boldogság és öröm állapota következik. Az egész világmindenséget meghaladó Istenből él és mindinkább beljebb hatol ebbe az Istenbe. Reményében – vagyis egzisztenciájának lényeges vágyakozásában – már megérkezett „odaátra”. Gondolkodását tehát semmi sem rendítheti meg. A földön nincs maradandó városa. Krisztus magával vitte az ő életét is. De éppen ez a maradéktalan felülemelkedés a világon, a keresztény embernek ez a „világfelettisége” magyarázza meg, miért kell ennek a kereszténynek belépnie a világba, annyira, hogy közben majdnem elfelejti a mennyországot. Ami ugyanis a világot igazában „alkotja” az az, amit tekintélyre, sikerre és önigazolásra való tekintet nélkül, más szóval: amit emberi jóságban viszünk végbe. Mivel Isten nagyobb mindennél és éppen ezért mindenütt, még a legjelentéktelenebb dolgokban is megtalálható. A világ minden útján találkozhatunk Istennel. Az ilyen magatartásból állandó készenléti állapot alakul ki, amely szeretné Isten hívását minden helyzetből „kihallani”, a felebarát szolgálatára való alapvető készség, a szív nyíltsága mindennel szemben, ami él és ami van. A kereszténynek az a feladata, hogy mindenben, még a legkisebb dolgokban is Istent keresse. Közben persze, elég erejének kell maradnia ahhoz is, hogy elégedetlen legyen. Az a kötelessége, hogy ne legyen „maradandó városa”, csak a „nyugodt” Isten felé való nyughatatlan vándorlásban. Semmi sem elégítheti ki, ami nem Isten. Élete – itt a földön és odaát az örökkévalóságban – soha véget nem érő vándorlás a végtelenbe. Minden töltekezés csak kezdete egy újabb keresésnek. A legnagyobb, a legszebb, a legszentebb sem elég nagy, elég szép és elég szent számára. Paradox megfogalmazással: nem engedi magát beszűkíteni semmiféle nagyságtól. Vágya, reménye mindig meghaladja a legteljesebb megvalósulást is.

Másrészt: vágyának nagyságát mindig a földi valóság kicsinységébe kell „belerejtenie”. Mindent, még a legszerényebb eszközt is használhatónak kell minősítenie, ha Istennek szolgálhat vele. Reménye mindig nyitva áll felfelé, nyitva a mindig nagyobb felé. Egzisztenciájának igazi mértéke a mértéktelenség. Ennek ellenére reményének a földi-elérhető kicsinységébe kell bezárva lennie. Aki mindkettőt meg tudja valósítani életében – a nagyban való mértéktelenséget és a kicsinnyel való megelégedettséget –, az éli meg a keresztény reményt a maga sajátos emberi valóságában. „Nem hagyni magát beszűkíteni a legnagyobb által és mégis beszűkülni a legkisebb keretei közé is” – ez lenne a keresztény gondolkodás és egzisztencia találó meghatározása. Nyugalom a nyugtalanságban, béke a békétlenségben, saját szűkösségünk elfogadása és vég nélküli vágyódás a határtalan felé, megelégedni a legjelentéktelenebbel is és állandóan a tökéletesebb felé törekedni: ebben van annak a magatartásnak a lényege, amelyet Krisztus a keresztény tökéletesség alaptörvényeként előttünk megélt. Az ég és a föld közötti minden feszültség dolgozik az ilyen emberben.

A remény próbaköve

A kereszténység nem más, mint az a meggyőződés, hogy Krisztus feltámadásával a világ sorsa már eldőlt. Amennyiben tudatosan vagy öntudatlanul mint keresztények, azaz „Krisztusban” élünk, megtéveszthetetlenül a mennyország felé haladunk. A világ minden „esetlegességé”-ben már a végleges munkálkodik. Nincs keresés, amely ürességben tapogatna. „Semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől”. Semmi, egyedül ennek a szeretetnek elutasítása. Végérvényesen megérkeztünk oda, ahol minden szabad, nyílt és örömteli. „Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki sem nyithat ki” – mondja Krisztus a Jelenések könyvében. Ahol tehát a reménységnek mégoly kicsi lángja is ég, ott már láthatóvá lett az ég fénye. Egyetlen vágyat sem érhet csalódás. Senkit sem veszíthetünk el, legkevésbé azt, amiről földi életünkben lemondtunk. Ilyen világban nincs ok a kétségbeesésre és kishitűségre. A keresztény „élő reménységre született”. Innen fakad a keresztény követelmény: egyszeri életednek sikerülnie kell, hogy az emberiség és a világ általad több fényt és több beteljesülést kapjon; életeddel felelős vagy a világ boldogságáért.

A „sikerült emberi lét” a régi teológia nyelvén „erény”-t jelent. Erényen nem „polgári derekasság”-ot értünk vagy „jámbor rendesség”-et. Ellenkezőleg: az erény a legrobbanékonyabb valóság, amely földünkön egyáltalán lehetséges. Szöges ellentétben áll mindazzal, ami a mindennapi szóhasználat folytán annyira stílustalannak, ízetlennek és egyszerűnek hangzik. Az erény az emberi képességek beteljesülése. Beteljesülés, amely azonban nemcsak most, a jelen pillanatban és helyzetben, nem csak alkalomszerűen következett be, hanem olyan valóság, amely – mint a lényegesre való állandó ráirányulás – döntően hozzátartozik emberi egzisztenciánkhoz. Az erény ezek szerint olyasvalami, ami semmiképpen sem konvencionális, s amivel a legkevesebb valószínűséggel fogunk találkozni: saját erőlködésünk eredményeként megvalósított és tanúságtételszerűen megélt emberi lényeg. Bár az erény egyes cselekedetekben nyilvánul meg, lényege mégis az érzésvilágban rejlik. Az erény a konkrétan megvalósult életsors, az érés, a megismerés és a döntés szélessége és mélysége. Az „erényes emberben” valami olyasmi működik, amit Aquinói Tamás ezzel a különös kifejezéssel illetne: „opinio vehemens”, a felülemelkedettségnek, a befogadóképességnek és életmegvalósításnak összesűrűsödött ereje. Az ilyen ember élete „izzó” és „átlátszó” egyszerre, egészen egzisztenciájának alapjáig.

Az erényes ember egzisztenciájának ez a tanúságtevő átlátszósága önzetlenségből fakad. Ez minden „erényes” életmegvalósulásnak, minden reményben horgonyzó életnek mértéke és mércéje. A szívnek jósággá átalakult önlegyőzése, az emberekkel való érintkezésnek előkelősége és finomsága, az idegenszerű létben a nagy iránti fogékonyság. Ez a magatartás csak abban az emberben valósulhat meg, akinek élet megnyilvánulásai „el-fordulnak” a saját éntől, akinek élet- és élmény-centrumában a másik ember, s nem a saját én áll. Az ilyen ember magába száll és elajándékozza önmagát; nem „számít” folyton, és mind nyíltabbá lesz ebben az „érdektelenségben”, nem néz folyton vissza önmagára, hanem teljesen beleveti magát a testvér szolgálatába. Legbenső és tulajdonképpeni „önmagunkkálevésünk” így nem más, mint önzetlenség. Benne valósul meg az a befogadóképesség, amelyet Krisztus, felejthetetlen követelményeiben „lélekben való szegénységnek” nevez, és amely egyedül képes arra, hogy az élet végén teljesen „üres kezet” nyújtasson velünk Isten felé, hogy Benne a teljesség teljét, a mennyet, mint meg nem érdemelt ajándékot elfogadjuk.

A konkrét reménynek ezt a feltűnésnélküli, de az ember és a világ életét a mennyország beteljesülésébe „ragadó” magatartását, amelynek lényegét létaktussá vált önzetlenségként ismertük meg, állandóan fenyegeti valami életünkben. Talán nem annyira az Isten elleni lázadás tettei és cselekedetei, nem az egyes „bűnök” válnak számára fenyegetővé, sokkal inkább egy különös, szinte észrevétlen lecsúszás a nem-sajátosba, amelynek – kísérletképpen – itt az „élet bűne” nevét szeretnők adni.

A lét lassan áthatolhatatlanná és keménnyé, oldódó- és befogadóképesség nélkülivé válik bennünk. Minden egyes, a mélységbe vivő kis lépésnél az ember mindig azt mondhatja magának, hogy ezek a cselekedetek jogosak, jók, sőt keresztény szempontból kívánatosak. E benső szétbomlás közben azonban lassan olyan ember jön létre, aki kielégül önmagával, sikereivel és szokásaival, aki saját kis bajainak ápolásában éli ki magát, aki már nem tud még nagyobb beteljesülésről álmodni, aki mindig attól fél, hogy nem kap meg valamit, aki már nem tudja önmagát elajándékozni: ez a remény nélküli egzisztencia. Az egzisztenciális elborulásnak ez az állapota úgy jöhet létre, hogy az illető nem is követ el „regisztrálható” nagy bűnt. Az „élet bűne” nem drámai, nem titáni valami, csupán kicsinyes önzés a mindennapi életben, sebző rosszakarat, elhamarkodott ítélet, türelmetlenség, durvaság az érintkezésben, képtelenség arra, hogy másokat meghallgasson, hogy másokat szóhoz juttasson, más hibáinak kibeszélése, a mások lelki élete iránti tisztelet hiánya, szeszély, időpocsékolás, belső restség. Minderre és még sok másra kellene gondolnunk, ha az élet bűnéről, a „reménytelenség bűné”-ről beszélni akarnánk. Egy „halálos bűn” elkövetése néha nagy erőfeszítést, felőrlő tevékenységet kíván. Vannak helyzetek az életben, az egzisztenciális gyengeség idői, amikor az ember nem is jut el odáig, hogy teljesen belevesse magát, hogy belső, alapvető döntését cselekedetté alakítsa, hogy az ún. „engagement global” külsőleg is kifejezésre juthasson. De talán egzisztenciájának mélyén már régen kudarcot vallott Isten előtt. Talán teljes élethazugságban él, totális „önmagába-omlás”-ban, remény nélkül és reményt nem osztva senkinek.

Ha ezeket az utalásokat teológiailag ki akarjuk értékelni, akkor (még jobban, mint azelőtt) rádöbbenünk az annyira elkopott fogalmak, mint a „tisztítótűz” és az „ítélet” egzisztenciális értelmére. A tisztítótűz: a halálban összeomlik minden, amit az ember mint nem-sajátosat, mint reménytelenséget összegyűjtött magában. Az ember szembekerül mindazzal, ami valóban ő, ami saját lényegében maradandó. Sikerei összetörnek, hatalma szertefoszlik, vagyona elfolyik. Egzisztenciánk Krisztus szeretetének tűzében izzik fel. Egyetlen ember sem képes arra, hogy földi törékenységében megtapasztalja a remény teljességét, a mennyországot. Még Isten sem képes őt „tisztátalanul” a mennyországba „áthelyezni”. Az ember belepusztulna a mennyország megtapasztalásába. A halálban azonban Krisztus egy utolsó – sokak számára első – lehetőséget nyújt arra, hogy magunkévá tegyük az ő érzésvilágát, hogy maradéktalanul őszinték lehessünk. A lét mankói lehulltak. Az ember teljes lényével azzal áll szemben, ami erre a pillanatra megmaradt saját énjéből: a vággyal, a segítségért való kiáltással, az irgalomnak való teljes kiszolgáltatottsággal. Ekkor ismeri fel az ember, hogy – lényegében – mindig csak annyi volt, életéből csak annyi maradt meg, amit valójában „feladott”, – reménysége és önzetlensége: azok az órák, amelyekben kitartott szenvedő embertestvére mellett, a becsületes szeretetben és barátságban történt odaadás élményei, a már-nem-önmagáé-levés boldogságának megtapasztalása, az az elhatározás, hogy sírjon a sírókkal és örüljön az örvendezőkkel; egyszerűen: reménynek lenni azok számára, akiknek nincs reményük. Az embernek ezt a végleges visszavezetését érzésvilágának lényegébe, a nagyság felé való megnyílásra, a reményre, egyszerűen „tisztítótűz”-nék nevezzük. A tisztítótűz tehát nem más, mint az a halálban végbemenő folyamat, amelyet tulajdonképpen minden szerető szív ismer: az odaadásban való alázatossálevés.

Mivel azonban az ember nem lehet ilyen maradéktalanul „önmaga”, anélkül, hogy egyben saját „emberré-válásában” az értünk emberré lett Istent meg ne tapasztalja, ezért az embernek önmagával való találkozása a halálban (tisztítótűz), Krisztusban Istennel való találkozássá (ítélet) fokozódik. Azzal, hogy az ember maradéktalan őszinteséggel megismeri önmagát, egyben Krisztust is megtapasztalja. Ebben az értelemben egzisztenciánk legmagátólértetődőbb és egyben legmeglepőbb tényévé lesz: annak a reménynek krisztusi dimenzióba való kitágulása, amelyet másoknak adtunk. A Máté-evangéliumban az igazak (és a kárhozottak is) azt kérdezik Krisztustól: „Uram, mikor tettük ezt neked…?” Mikor láttunk téged éhesen, szomjasan, mezítelenül, betegen, idegenként, fogságban? Életük legnagyobb tetteit nyilvánvalóan úgy hajtották végre, hogy számot sem vetettek róluk. Az ítélet földi tetteinknek azon dimenzióit fogja kinyilvánítani, amelyek konkrétan megtapasztalt, időhöz kötött esetlegességből közvetlenül Krisztusba torkollanak: élményeink, kívánságaink, a barátság és a jóság iránti vágyunk – más szóval: reménységünk – mélységeibe. Semmi más nem számít többé, minden más lehull, semmi sem zavar többé, semmi sem hátráltatja az embert abban, hogy behatoljon a maradéktalan öröm országába.

A tisztítótűz és az ítélet tehát alapjában véve ezt jelenti:

A mennyországot csak az bírja elviselni, akinek van bátorsága ahhoz, hogy cselekvő szeretettel reménységet sugározzon önmaga és embertestvérei felé; ez annyit jelent: aki tud önzetlen lenni. Az ítélet és a tisztítótűz Isten szeretetének tüzében jön létre. Isten tulajdonképpen nem ítélhet el egyetlen embert sem. Az Ő lényege csupa szeretet, önzetlen odaadás. Isten (mindenhatósága ellenére) képtelen arra, hogy bármely teremtményt elutasítson magától. Mindig és mindenhol szeretettel emeli magához. Ezért az ítélet csak az embernek önmaga felett való ítélkezéseként fogható fel, amelyet Isten iránti szeretetének és reményének fényénél önmaga hoz.

A tisztítótűz és az ítélet nem misztikus események, hanem végérvényessé vált remény, az emberi szívnek jóságra, igazságra és ragyogó életre való vágyakozása. Benne történik az emberi magatartásnak teljes megnyílása, az, amit a középkori teológia az emberi lélek „ős-gesztusa”-ként értelmezett: a „szív nyugtalansága”, amely arra készteti az embert, hogy „kinyújtottkezű” várakozással haladjon jövőjébe. A tisztítótűzben és az ítéletben történik érzésvilágunk végső megfordítása: a lényeghez való megtérés. Mindezt – legalábbis kísérletképpen – már a földi esetlegességben megvalósítani: ebben áll a keresztény, a reménykedő egzisztencia tanúságtétele.

A keresztény remény logikája kikerülhetetlen: a való lét a reménységben születik; a reménység odaadásban jön létre; az odaadás önmagunkról való megfeledkezést jelent; az önmagunkról való megfeledkezés nem más, mint önmegtagadás; az önzetlen önmegtagadás már szeretet; a szeretet pedig Istennel rokon; a szeretetben kiharcolt Isten-közelségből új világ születik: a mennyország. A megélt remény a maga konkrét megvalósulásában azt jelenti: keserűség nélkül odaadni önmagát, lemondani sekélyes önbeteljesülésünkről, hogy így mindenkihez közel lehessünk, hogy mindenkinek a reménység sugarát áraszthassuk.

Az ember reménysége, belső vágyakozása és törekvése mindig a „parttalan” felé tart. Folytonosan valamiféle hatalmas, lényegévé vált „szerénytelenség” mozgatja. Minél határozottabban remélünk, annál inkább vagyunk emberek. Ennek ellenére azt is figyelembe kell vennünk, amit Paschasius Radbert oly találó módon így mond: „A remény hegycsúcsait szent félelem őrzi”. Az Ószövetség mindezt – egyszerűen és mégis magasztosan – így fejezi ki: „Az Úrban remélnek, akik Őt félik.” Az ember reménye tehát félelembe torkollik. A félelem és a bizonytalanság arra figyelmeztetik, hogy az emberi egzisztencia, bár az elgondolható Legnagyobbra, sőt a minden gondolatot Meghaladóra irányul és Őrá van beállítva, mégis állandó veszélyben van. Bár mindig a remény irányába haladunk, mégis könnyen elveszíthetjük. Veszélyt jelent számunkra hétköznapi szürkeségünk. Álmaink bizonytalanok. Képtelenek vagyunk arra, hogy beletekintsünk abba, ami nyitott, hogy megérezzük a tulajdonképpenit és mindezt mellékgondolat nélkül magunkba is fogadjuk.

Hol sűrűsödik össze az emberben a remény elleni kísértés? Hol jön létre létünknek az az elborulása, amely már nem képes Krisztus létét befogadni, amely már nem nyújt otthont Istennek? És – másrészt – milyen önlegyőzés árán jut el a keresztény ember az ígéret teljességére? Kettős kérdésünkkel kapcsolatban a teológiailag legjelentősebb szöveg Krisztus megkísértésének története. Az a kérdés, hogy ez az evangéliumi szakasz valódi történeti eseményt ír-e le, vagy inkább Krisztus érzületének az őskeresztény közösség által megkísérelt magyarázatáról van-e szó (vagy esetleg mind a kettő együtt: esemény is, magyarázat is), nem válaszolható meg egyértelműen. De még abban az esetben is, ha ezt a történetet az őskereszténység „tiszta teológiai magyarázatá”-nak kell is tekintenünk, akkor is világos: Krisztust barátai olyannak tapasztalták meg, mint aki emberségünket a végső szükségből mentette ki. Ezt a „végső szükséget” fejezi ki a bibliai „pusztaság”. „A pusztába vonulni” annyit jelent: önmagát kitenni a félelmetes veszélyének, megélni a veszélyt; a rosszat saját otthonában – a démonok hazájában – megtámadni. De milyen is lényegében a reménytelenségnek ez az otthona? Krisztus hármas pusztai megkísértésének történetében három olyan pontot találunk, amely alkalmas arra, hogy az emberi remény elleni kísértés lényegét felvázoljuk.

Siker. Krisztus „a lélek ösztönzésére” elhagyja az emberközelség biztonságát. Elmenekül az emberi sokadalomból. S most erőinek végére jutott. Negyven napot és negyven éjjelt böjtöl: Krisztus elmegy az emberileg kibírható határáig. Ekkor elemi éhség tör fel belőle. Talán nem is annyira ételre, mint inkább emberi közelségre éhezik. S ekkor rendkívül finomságú kisértés lepi meg. Mi lenne, ha a köveket kenyérré változtatná? A kisértés ezt szeretné: Krisztus fecsérelje el azt az erőt, amely őt benső, az emberiség lényegére alapított lénnyé, az „élet vezérévé” avatta. A veszély nagy. Nemcsak a keresztény egzisztencia, hanem az emberlét maradéktalan becsületessége forog itt kockán.

Krisztus istenemberi egzisztenciájának összegyűjtött erejével vállalja a merész feladatot: benső ember akar lenni; belülről kifelé élni, kettős szerep és színészkedés nélkül; az elnyomottak és megtaposottak oldalán állni; az emberség nyomorúságát és erőtlenségét kibírni. S itt egy elképzelhetetlen fontosságú döntés jött létre: Krisztus semmissé nyilvánította a siker látszatvalóságát, és ugyanakkor a vágyat és reményt, a szeretetet és a barátságot, a halkszavú szerénységet tette meg a keresztény egzisztencia végső mércéjének. Itt egy ember végre meg merte tenni azt, hogy nem azzal azonosította önmagát, amit más előtt „el kell játszania”. Egészen „reménynek és érzésnek” lenni, az életnek és a megélésnek belső valóságából élni, mindazzal, amit ez a magatartás a mi világunkban mint együttérzés, egyedüllét, kétség, megfélemlítés a barát számára jelent, egészen a végső kétségbeesésig; ez volt Krisztus döntése:

A szíveket akarta átváltoztatni egyszerű jósággá, s nem köveket kenyérré. Ezzel azt mondta nekünk: több vagy annál, mint amit életedben elértél vagy megvalósítottál; több a sikernél. Aki mindezt már nem tudja kimondani szívének fogékonyságában, az már elbukott a reménység elleni kísértésben, bár lehet, hogy a „regisztrálható bűnök” elleni harcban nagyon is sok sikert aratott.

Hatalomvágy. Krisztus második megkísértésének története még mélyebben vezet be bennünket a reménységet fenyegető veszélybe. Krisztus lelkét szédítő érzés fogja el. Lélekben ott áll a templom ormán, látja az alatta tátongó mélységet és szakadékot, látja az emberek nyüzsgését. „Vesd le magad, nem történhetik semmi bajod!” Vagyis: a Messiás legyen rendkívüli. Felülről szálljon le, váratlan, meglepő benyomást okozzon. A kísértő azt akarta elérni, hogy az emberi lét legnagyobb eseménye – Isten emberrélevése – az alant nyüzsgő és királyról álmodó népnek hatalmi tényezőként nyilvánuljon meg, és így bensőleg megromoljon, külsőleg pedig félreértést szüljön. Megváltás mint önmegdicsőülés. Itt tehát ismét az emberi mivolt lényege forog kockán.

Krisztus nem akarta a feltűnést. Nem akart angyalok kezén hordoztatni; nem akarta, hogy lába kőbe ne ütődjék. Magára vette azt a hiábavalóságot, amelyet minden mély emberi viszonyban – a szeretetben, barátságban és együttlétben – meg kell egyszer élni: rálépett a kereszt útjára egészen az Istentől való elhagyatottságig. Gyenge akart lenni. Alázatosságának gyengesége azonban nem görcsös erőfeszítésből vagy a lét tagadásából fakad, hanem az élet igenléséből. Mindenkinek osztatlanul akarja magát odaajándékozni. Még azoknak is, akik – mint a vámos – messze vannak Istentől és szemüket sem merik felemelni Hozzá. Az alázat – érett szeretet. Az a többlet, az életigenlésnek az a „plus et ego”-ja, amit a reményben való odaajándékozás jelent. Mindenki, aki igazán szeret, életében el fog érni egy határpontot, amely az „önmagát-megalázni-engedés”-ben nyilvánul meg. S ekkor már a szerető egzisztencia egészéről van szó.

Milyen erőtlen és esetlen lehet az az ember, aki ennyire szeret! Lemond saját erejéről, kiteszi magát az idegen sorsnak, mást védeni és oltalmazni akar, másért akar küzdeni, el akarja viselni és velük együtt akarja hordani mások gyengéit, szerencsét és bajt egyaránt meg akar osztani velük. Mindig mások rendelkezésére állni, nyíltnak lenni más bajának befogadására, mások életét fenntartás nélkül elfogadni: ebben a magatartásban erő rejlik, de egyben a másoknak reményt sugárzó szeretet erőtlensége is. Belső lázadásunk a teher ellen, a szeretetnek emberi megvalósíthatatlansága és megalázottsága ellen, ez volt Krisztus második megkísértésének lényege.

Gazdagság. Krisztus harmadik megkísértése a Megváltónak visszavonhatatlan, végleges győzelmét jelenti a gonosz hatalmán. Ugyanakkor az emberi reménységet leginkább fenyegető veszélybe vezet be bennünket. Krisztust a kísértő „felvezeti egy magas hegyre”; látja a világ minden gazdagságát és fenségét. Nagy űrben, bizonyos értelemben más térben érzi magát. Lelkéből egzisztenciális kötetlenség érzése tör fel. Lelkét eltölti a bírás, a birtoklás és uralkodás hatalmas érzése. Krisztus azonban már ezt az érzést is kísértésként űzi el magától. Az egész világ lába előtt feküdt. Az érzésnek erről a magaslatáról azonban visszatér életünk nyomorúságába, a kis emberek körébe, életünk „poros” zugaiba. A szegények világában akar élni és tanúságot tenni arról, mire képes a szeretet, ha meg meri tenni azt, hogy csupa szeretet legyen. A feltétel nélküli merészség, türelem és beteljesülés tanúja akart lenni: a reménység tanúja. Ez volt Krisztus életstílusa: maradéktalanul másokért élni; kiszolgáltatni magát a pillanat közvetlenségének és az ember benne megnyilvánuló szükségleteinek. Más egzisztencia érvényrejuttatása, teremtő jelenlét – ezek életének uralkodó vonásai.

A „lelkileg szegények” magatartása a bensőleg szabadok életstílusa, akik bírják ugyan az élet javait, de nem „megszállottjai” ezeknek a javaknak. Az igazság csendes megtevése, minden látszat kerülésével. Semmi sem tűnik fel; nem jön létre „rendkívüli egyéniség”, az ember visszavonul és szinte láthatatlanná válik. Itt csak egyszerűség, felelősségvállalás, önmagunk élvezéséről való lemondás, önlegyőzés és csend uralkodik. A világnak ránehezülő kényszere által olyan ember jön létre, aki a reményben találta meg azt a kiutat, amely Istenhez vezet. Mit jelent Krisztusnak ez a szegénysége a keresztény egzisztencia szempontjából?

Az új, a lényegileg Krisztusban gyökerező embernek meg kell kisérelnie magáravállalni a szegények és reménytelenek sorsát. A döntő itt a szándék, amellyel oda akarjuk adni önmagunkat. Az ilyen ember talán nem fog sokat alkotni a világban. Élete azonban mások számára különös kegyelem forrása. Az ilyen ember a hétköznapok szürkeségét szereti. Nem akar többé önmagáé lenni. Olyan ember, aki igazán „jó”, akinek helyes szándékai vannak az élettel kapcsolatban, mégpedig belső indítéktól hajtva elajándékozza önmagát. Elajándékozni önmagunkat, odaadni mindazt, amink van és amit szereztünk: ez a jóságnak lényeges tulajdonsága. De ez még mindig nem a teljes valóság. Krisztus még ennél is jobban szeretett minket. Személyes válaszra teremtett bennünket. Szeretetünket, válaszunkat koldulja. Isten keresett bennünket, s rettenetesen elfáradt belé. Így ült le Jákob kútjánál a tűző nap hevében. Egyszer majd a halálban így, koldus alakjában fog megjelenni mindnyájunk előtt. Ott áll majd jóságosan, megértéssel és védtelenül, szeretetének ragyogó fényében. A keresztény is koldus, koldusnak kell lennie. Isten azt akarja, hogy szeretete a gyengeség, az alázatosság és szegénység alakját vegye fel. Micsoda önzetlenségbe vezet bele minket az Isten; a reménységnek micsoda példaképét akarja bennünk felállítani!

így abból a magatartásból – a bensőségesség, a védtelenség és lelki szegénységre való odahajlásból – amelyet Krisztus a pusztában való megkísértése által vívott ki, ragyogó lét fakadt. Krisztus szembeszállt a káosszal. Csak azzal a készséggel volt felruházva, hogy teljesen és tökéletesen feláldozza magát értünk. Mint a fáklya ragyogott fel léte a sivatagban. A világ fényes lett, megnyílt a fény számára. A jelentéktelenség váza összedőlt, és a dolgok lényegének igazsága, a mennyország megnyílt. Az a keresztény, aki magatartását minden heveskedés és önző kérlelhetetlenség nélkül, hétköznapjainak csendes egyszerűségében törekszik megvalósítani, boldog lesz Isten szolgálatában. Krisztus reménységet adott az életnek. Életével győzte le a kétségbeesést.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10