Mikor van a feltámadás?
Milyen sors vár a világra? Kezdjük mindjárt a lényeggel: Krisztus feltámadásával. Krisztus feltámadt. Hitünk szerint áttörte az emberi lét minden korlátját. Benne kinyilvánult, mi az ember a maga valóságában. Így – ha valóban keresztény módon akarunk beszélni a jövőről – elmélkedésünket a Feltámadottal kell kezdenünk. Benne ismerjük meg, milyen létformában teljesül be majd az emberi valóság. A feltámadásnál mindenekelőtt két dimenziót kell egymástól megkülönböztetnünk, ez a két dimenzió azonban nem más, mint egy és ugyanazon valóság két oldala.
Az egyik dimenzió a „pokolraszállás”. A Megváltó halála előtt a mennyország még nem létezett. A Zsidókhoz írt levél ezt így fejezi ki: „A szentek szentjébe vezető út el volt zárva”. Krisztus halála „lerobbantotta” a világot körülvevő falat. A világ ismét „Isten helyé”-vé lett, „milieu divin”-né. Krisztus valósága teljesen „elárasztotta” a világot. Mindenekelőtt azok számára derült fel fény, akiknek eddig a „világ tömlöcé”-ben kellett élniök. Amint már említettük: a halállal az ember kilép az idő és a tér korlátaiból, vonatkozásba lép az egész világmindenséggel, teljesen „kozmikussá” válik. Az ember belemerül a világnak abba a lényegi középpontjába, ahonnan az egész természet előtört: „a világmindenség szívé”-be. A világnak ebbe a lényegi szférájába jutottak azok, akik a kereszténység előtti időkben haltak meg. Minden emberrel, aki a halálban elmerült ebben a„világalap”-ban, egyre nőtt a világ vágyakozása, mígcsak a megváltás utáni egyetlen kiáltássá nem lett, mígcsak – a Római levél szerint – „az egész természet együtt sóhajtozott és vajúdott”. Amikor aztán Krisztus a maga halálával alámerült ebbe az alvilágba, a Krisztus előtt élő emberek egyetlen szempillantás alatt megismerhették őt. Minden fénnyé lett: a megismerés és felszabadulás fényéve. Az emberek milliárdjainak egyetlen szempillantás alatt meg kellett tenniök életüknek ezt a végső, döntő lépését. Ezzel elkezdődött a világ „hazatérése” Istenbe. Nem csoda, ha rengett a föld. Hogy minden ember részesülhessen a megváltásban, Krisztusnak magának „kellett” meghalnia, neki kellett alámerülnie az alvilágba, hogy minden lény számára, amely halálával ide került, jelen lehessen. Ebben a pillanatban érte el célját az évmilliárdos fejlődés. A világ ettől kezdve már nem ugyanaz, ami volt. Ettől kezdve mindabban, ami „mély”, ami „lényeges” és „titokzatos”, Krisztus maga van jelen. Ettől kezdve minden halál, minden földbetemetkezés, „Krisztusba való temetkezés”. A világ szentté lett. Ez az annyiszor félreértett hittétel – „szálla alá poklokra”, vagyis „az alvilágba” – tulajdonképpeni értelme (ahol a „pokol” nem a mai értelemben vett „poklot” jelenti, hanem a „világ legbensejét”, a „föld szívé”-t). Krisztus ezzel a világ és egyben az emberi szív minden dobbanásának is középpontjává lett.
A másik dimenzió; a feltámadás. Itt valami megfoghatatlan történt. Ha a Feltámadottról szóló történeteket figyelmesen olvassuk, először zavaros benyomás keletkezik bennünk. A tér és idő korlátai Krisztus számára nem léteznek többé. Tanítványainak közvetlenül jelenik meg, hirtelen mellettük megy, eltűnik előlük, zárt szobákba hatol be. Új létmód jött létre. Erről a Krisztusról az apostol azt mondja, hogy „szellem”. Ez a kifejezés itt nem a testtel való ellentétet fejezi ki. Ennyit jelent: az élet határtalanságába van áthelyezve. Krisztus magával vitte emberi testét, s átalakította egy új, az egész világmindenséget átfogó valósággá. Az ő feltámadása nem volt egyszerűen visszatérés eddigi életébe, mint pl. Lázár feltámasztása esetében, akit a feltámasztás egyszerűen visszahelyezett eddigi életének korlátozottságába. Az apostolok számára az első jel az üres sír volt. Ez tulajdonképpen csak ennyit jelentett: Krisztus magával vitte emberi testét. Szegény, kopott emberi testét nem dobta el magától. Emberi arca, amelyet annakidején megütöttek, mindörökre Isten arca marad. A végső és legmélyebb, amit egzisztenciánkról el lehet mondani: az ember a maga valóságában „felszállt” a világ legkülső szféráján is túl és a Szentháromság életének részesévé lett. A világ – amelynek évmilliós fejlődése az emberben sűrűsödött össze – visszatért Ahhoz, akinek öléből elgondolhatatlan idők előtt elindult. A Feltámadott az új életnek „kezdete”, „alapja” és „első gyümölcse”. Vele kezdte meg a világ „hazatérését” a végleges jövőbe. S ezzel megérkeztünk elmélkedésünk tulajdonképpeni tárgyához.
Az ember fel fog támadni. De mit jelent ez: „feltámadott” ember? E kérdés elé egy másikat szeretnénk helyezni, amely látszólag mellékes problémát ölel fel ugyan, mégis szorosan az emberi feltámadás lényegi meghatározásához fog vezetni, ti.: mikor történik a feltámadás? Az itt vázolt gondolatmenet talán sokak számára kissé merésznek fog tűnni. Ennek ellenére szeretnők itt – legalább kisérletképpen – elmondani.
Egyrészt: az ember halálát általában úgy fogjuk fel, mint „a lélek elválását a testtől”. Lehetséges-e azonban annak alapján, amit eddig mondtunk, egy ilyen „elválás”? Az mondtuk, hogy az anyaghoz való kötöttség a lélek lényegéhez tartozik. A lélek test nélkül nem képes a létezésre. Az ember egyetlen lényeg. Bizarr gondolat volna azt hinni, hogy test nélkül is van lélek. Ezek szerint azonban a feltámadásnak mindjárt a halál után kellene megtörténnie. Nincs a testtől „elválasztott” lélek; csak „ember” van. Ez az első elem, amelyet meg kell fontolnunk.
Másrészt: a kinyilatkoztatás mindig azt hangoztatja, hogy az ember feltámadása a végső időkben bekövetkező esemény lesz. A feltámadás időben egybeesik Krisztus eljövetelével az idők végén. Ezek szerint az ember feltámadása csak az idők végén lenne. Itt nyilvánvalóan ellentmondásba, „gondolati zsákutcá”-ba kerültünk.
Karl Rahner a következő megoldást ajánlja: az emberi lélek a halálban nem lesz „testnélküli”-vé, hanem „kozmikussá” (allkosmisch), vagyis új viszonyba lép a világmindenséggel, amennyiben a világmindenség minden pontján jelenvalóvá lesz. Ő tehát arra a gondolatra jutott, hogy az emberi lélek – ugyanabban a pillanatban, amikor elhagyja a testet – új viszonyba kerül az anyaggal és ebben az anyagi mivoltban lesz jelenvalóvá a világmindenség összes pontján. Megértem Karl Rahnernek ezt a mély meglátását – és el is fogadom –, de kérdem, miért kell megállni ennél a félmegoldásnál? Miért ne következhetne be a halállal együtt a feltámadás is? Ez radikálisabb megoldás lenne: a feltámadás mindjárt a halál pillanatában megtörténik; és mégis megmarad a végső idők eseményének. Ez csak látszólagos ellentmondás. A feltámadott embernek ugyanis szüksége van az átváltozott és megdicsőült világra, mint új élettérre. Az idők végén történő átváltozás tehát nem lenne más, mint a halál pillanatában már bekövetkezett feltámadás végső beteljesülése. Így mindkét állítás értelmet nyerne: a feltámadás közvetlenül a halál pillanatában történik, – és a feltámadás a végső időkben bekövetkező esemény. Ez azt jelentené: az emberi lélek sohasem „létezik” test nélkül; a „halhatatlanság” és a „feltámadás” egy és ugyanazon valóságot jelenti.
Most, már feltehetjük a központi kérdést: mit is jelent a „feltámadott” ember? A kinyilatkoztatásból csak annyit tudunk, hogy a feltámadott ember az Istennel örökké egyesült világnak tökéletes kifejezője. Innen kiindulva legalább azt tudjuk megmondani, hogy milyen nem lesz a feltámadott ember.
Nem fog szenvedni. A feltámadás mindenekelőtt „szenvedésnélküliség”-et jelent, vagyis azt, ami után létünk valóságának minden idegszálával vágyakozik. A kinyilatkoztatás ezt így fejezi ki: a kiválasztottak lényük legvégső porcikájáig „vígasztalást nyernek”. A szenvedésnélküliség azonban a Szentírás nyelvezetében nem más, mint egy végtelen megajándékozottság visszája: az emberi természetet teljesen Isten hatja át, és így az emberi lét (s vele együtt a világmindenség) tiszta lényegre fog felvirulni. Így egy izzó, egyre jobban Istenbe „belenövő”, a földi veszélyeztetettség minden esetlegességétől megóvott élet jön létre.
Nem lesz többé elzárva Istentől. Az ember egy megélt „Isten-közvetlenség” kifejezője lesz. Istent „hallja”, „szagolja”, „érinti”, Isten teljes egészében jelen lesz egzisztenciánkban. Mit jelent ez? Azt, hogy – mivel Isten mindenütt jelen van – az ember is valamiképpen „korlátlan” lénnyé válik. S ez már elvezet bennünket a feltámadott ember harmadik lényegi tulajdonságához:
Nem érzi magát korlátok közé szorítva. Minden szellemi „érzéki”-vé válik és minden „érzéki” szellemivé. A látás közvetlen tudássá, a tapintás megismeréssé, a hallás megértéssé. Lehullanak a tér határai is: az ember közvetlenül ott jelenik meg, ahová őt szeretete, vágya és boldogságérzete vonzza. A feltámadás állapotában tehát életünk teljesen „szellemivé” válik; ez a szellemiség azonban magábafoglalja egyben mindazt a mámorítót és boldogítót is, ami érzékeink evilágiságát jellemzi. Valljuk meg őszintén: ki akarná – szíve mélyén – mellőzni azt, amit egy virágzó rét látása, egy szerető kar ölelése, egy édes hang hallása jelent? A feltámadás üzenete a legemberibb mindabból, amit a kereszténység valaha is mondott az emberiségnek.
Az ember annak a mindenségnek beteljesülése, összefoglalása, amely öt évmilliárdos fejlődés erőfeszítésével létrehozta. A teljesen Istenből élő ember a világmindenség középpontjává lesz, az Abszolút lakóhelyévé, a szentség edényévé. Erre az állapotra teremtődött a világ. Az „igazi ember” csak a feltámadással jön létre. Ez a világteremtés központi eseménye. A világ már meg van váltva. Mi emberek azonban – és ez szabadságunk előjoga – lényünket csak önként menthetjük át ebbe a végső beteljesülésbe. Csak a mi saját és szabad elhatározásunk tehet bennünket „örökkévalók”-ká. Ha Krisztus mellett döntünk, ha Krisztussal szerető létegységet alkotunk, akkor érjük el lényünk egységét, Istenbe való folytonos „belenövésünk” dicsőségét. Így, és csakis így válunk igazában „ember”-ré. A vég a tulajdonképpeni kezdet.
