Van-e lelkünk?
Nem meglepő, hogy éppen pap teszi fel a kérdést, sőt: hogy egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést? De ma különös időket élünk. Egyszerűen hitünk kényszerít bennünket arra, hogy minden kérdést, alapjaiból kiindulva, újra átgondoljunk. Úgy gondolom azonban, a problémát másként kellene megfogalmazni: „Mit is jelent az, hogy az embernél ,külső‘-ről és ,belső‘-ről beszélünk?” – „Hogyan tapasztalja meg az ember a világban való helyzetét?” – „Hogyan áll eléje a világ a maga hétköznapiságában és korlátoltságában, de egyben reménységében is, a még-meg-nem-tapasztalt felé mutató nyitottsággal?”
Mindennap tapasztalhatjuk, hogy van bennünk valami, ami szüntelenül áttöri korlátoltságunkat, beszűkültségünket, fáradtságunkat, életünk szűkösségét; valamiféle remény, a mind nagyobb felé való törekvés ösztöne, várakozás. Ugyanakkor a „helyzet szűkösségé”-be bezárt lények is vagyunk. Van bennünk valami, amit soha meg nem tudunk valósítani, amit nem tudunk kimondani, sem kifejezni. A filozófia megkisérelte lényünknek ezt a kettősségét – a végtelen felé való nyíltságunkat és ugyanakkor a közvetlen környezetünk szűkösségébe való bezártságunkat – megmagyarázni. Azt mondta: az ember testből és lélekből áll, s azt hitte, ezzel kimerítően meg tudja magyarázni a tapasztalatunkban rejlő feszültséget. Kisérlet volt arra, hogy fogalmakba foglalja az ember mélységes titkát. A tulajdonképpeni kérdést tehát így kellene megfogalmaznunk: „mi rejlik az embernek azon élménye mögött, amellyel egyszerre tapasztalja meg magát végesnek és végtelennek?”
Ha ezt a kérdést új megfontolás tárgyává akarjuk tenni, akkor vissza kell nyúlnunk az embernek legegyszerűbb, mindenki által megtapasztalható és ellenőrizhető tényeihez. Kisérletképpen képzeljünk el egy embert, akinek sikerült – a benne rejlő dinamika törvényei szerint – lényegét születésétől haláláig megvalósítani. Az ilyen embernél kettős életgörbét figyelhetünk meg.
Az ember élete „robbanásszerű” kifejléssel kezdődik. Ez a kifejezés itt nemcsak a testre, hanem az egész emberre vonatkozik, amennyiben ti. élete a „külső” felé fordul. De mi ez a „külső”? Először is a biológiai erők növekedése, a szervezet kibontakozása és érése, az egyes képességek specializálódása, a tudás kifejlődése, a barátságra való ráébredés, a látókörnek, a világ és önmaga felett való uralkodásnak, valamint a szeretetnek kiszélesbülése. Létünk „belenő” a világba. S miközben az ember beleveti magát világátalakító feladataiba, a „külsőség”-be, ez a világ máris kezdi kiszívni erőit. Az ifjúság lendülete lassan alábbhagy, az életerő mind szűkösebbé lesz. Az ember ijesztő élességgel látja, hogy – alkalmi sikerek és a világban folytatott teremtő tevékenysége ellenére – álmainak és sejtéseinek tulajdonképpeni célját nem érte el. Lényegében kudarcot vallott: hivatásában, világalakító tevékenységében, a becsületességben és szeretetben egyaránt. Az ember nem felelt meg feladatának. S ez így megy tovább könyörtelenül. Mindinkább magára marad, s végül teljesen egyedül áll kudarcával szemben. S ami talán a legnehezebben viselhető el: kezd mások terhére válni. Az ember végre teljesen összetörik, s vele együtt mindaz, amit annyi fáradsággal, szeretettel, törekvéssel és önzetlenséggel „felépített” a világban. A„külső ember” felmorzsolta önmagát. Ez volna az egész emberi élet?! Semmiképpen!
Ha becsülettel éljük végig életünket, úgy éppen saját korlátoltságunk megtapasztalásán, a „külső összeomlás” élményén keresztül játszódik le bennünk a jelentős esemény: a „belső ember” kiérése. A sok kínban és nehézségben, a „külső ember felmorzsolódása” közben létrejön valami, amit talán legjobban a „személyiség” kifejezéssel illethetnénk. Egy becsületesen végigélt életben a „külső ember” energiája nem fecsérlődik el, hanem bensőséggé alakul át. Egy olyan emberben, aki – minden kudarc és sikertelenség ellenére – ismét és ismét megpróbál újrakezdeni, bizonyos „életmag” alakul ki; aki pl. látja a veszélyt, s mégis kitart benne; aki minden, még a legegyszerűbb helyzetet is arra használja fel, hogy bensőleg növekedjék… Így alakul ki bennünk – lassan és minden feltűnés nélkül – az „érett ember”. Valamiféle „elrejtett” és „szent” jelleg tűnik elő; olyan lét, amely tudatában van ugyan korlátoltságának, de ennek ellenére a végtelenbe nő bele; a dolgok és események lármájában is tud igazán „hallgatni”; belsőleg összeszedett. Ez a lényegi bensőség legtöbbször csak súlyos megpróbáltatások között leélt élet eredményeként jön létre. Az ilyen életből aztán különös erő árad: a szelídség és önmagát másokra rá nem erőszakoló jóakarat ereje.
A „külső ember” elszenvedett megpróbáltatásai nyomán (és csakis bennük) alakul ki a valódi bensőség. Így növekszik a világban az „áttetszőség”. A világ életének új dimenziója jön létre. Az életnek örömtől és bánattól terhes napjaiból lassan gyűlik össze az a belső „Én”, amely csak azért nevezhető „Én”-nek, mert és amennyiben megfeledkezik önmagáról. A „külsőség”-ből „bensőség” lett. Így lesz az ember a lét középpontjává.
A feleletnek tehát így kellene hangzania: az embernek van lelke, – ugyanakkor: az embernek magának kell megteremtenie saját lelkét. Az embernek az a feladata, hogy „benső ember”-ré váljon. Az a feladata, hogy a dolgokon túl megsejtsen valamit, ami semmiképpen sem rakható össze pusztán rész-ismeretekből: az alapok alapját, a lét létét, valamit, ami felülmúl minden ismeretet! Az a feladata, hogy állandó vágyat tápláljon önmagában. Feladata, hogy a barátságot és szeretetet úgy élje meg, hogy ebben a barátságban és szeretetben a végtelenség tere nyíljék. Mindabból, amit az ember „külső jelenlété”-ben megél, kiharcol, eltűr és szeretetben meghódít, és abban a mértékben, ahogyan életereje kialszik, úgy fejlődik ki, vagy legalábbis úgy kellene kifejlődnie valaminek, ami jóságot, megértést, jóindulatot, igazságosságot, sőt irgalmat áraszt a világba.
Az ember bensősége – az, amit a „lélek” fogalmával szoktunk jelölni – nem „található meg” egyszerűen a világban. Igaz, egy embrióban is van valami, ami későbbi fejlődése során mind magasabbra tör. Éppen azért kell védenünk és őriznünk. Ezt a (csíraszerű) „jelenlétet” azonban szabadon ki kell bontakoztatni. Ez ember-létünk feladata. Ennek a lehetőségnek egyszer minden ember számára meg kell nyílnia. Hogyan és mikor?. „Egyszer” – s ez annyit jelent: legalább a halálban. Minden ember számára meg kell lennie annak a lehetőségnek, hogy a „külsőség”-et (amelyet testnek nevezünk), bevezesse a lét „bensőségé”-be, hogy megnyílhasson az abszolút számára.
Aquinói Tamás, a keresztény gondolkodók egyik legnagyobb alakja (akit még a „test-lélek” fogalmi sémája tart fogva), hasonló gondolatot vet fel. Szerinte az ember nem áll két „dologból”, hanem egyetlen lényeg, akiben anyag és szellem lényegileg egyesül. A kettőből egy harmadik lesz, s ez egyik sem az előző kettő közül. Az emberi test nem más, mint a „lélek kifejlése”. És megfordítva: az emberi lélek az anyag legmagasabb önmegvalósulása. Az emberi lélek – így mondja Aquinói Tamás többször is – a lényegéhez tartozó szükségszerűséggel hatol bele az anyagba. Test nélkül nincs emberi lélek. Test és lélek: az emberi valóság lényegileg egyesített elvei. Az a valóság, amelyet „ember”-nek nevezünk, nem két szubsztancia összekapcsolódása. A test a lélek lényegi aktusa. A léleknek a testhez való viszonyulása lényegéhez tartozik. A testiség nem más, mint kifejtése mindannak, ami a lélekben már „ős-eredetileg” benne volt. És fordítva: az, ami „az anyag törekvéséből” lényegi szükségszerűséggel előtör, az a lélek. Ez a filozófiai meglátás valószínüleg a szellemtörténet egyik legfontosabb gondolat-vázlata. Egyben azt is megmutatja, hogy egy olyan ember, aki a dolgokat a végső alap szempontjából fontolja meg, még akkor is át tudja törni a formulák korlátját és rámutathat olyan gondolatokra, amelyeket az emberiség csak évszázadok múlva tud felfogni, ha megmerevült formulákba és fogalmakba van „bezárva”. Mindez már sejteti, milyen átfogó gondolati következtetéseket vonhatunk le mindebből következő témánkkal, a halállal kapcsolatban. Még korai volna azonban ezeket a következtetéseket már most leszűrni.
Csírájában azonban már benne van a feleletünk. Amit keresztény és világi tudatunk segítségével – minden fogalmi sémától függetlenül – mondhatunk, az a következő: az ember az a lény, amely egy állandóan fejlődő világ évmilliós erőfeszítéséből jött létre; amelyben a világmindenségnek bensőségre törekvő erői egyesülnek; s amelyben az anyag elindulhat az abszolút tudata felé, s ezáltal örök fennmaradását elérheti. Az ember: határtalan belefeszülés a végtelenbe, – ugyanakkor önmagát elhasználó, törékeny lény. A világtól való eloldottság és a világgal való összekötöttség: mindkettő egyszerre! Ez lenne az a valóság, amelyet eddig testnek és léleknek neveztünk? Ha igen, akkor van „lélek” és van „test”! Úgy gondolom azonban, végre meg kell kezdenünk a „nagy egészben” való gondolkodást. Össze vagyunk kötve a világmindenséggel. A világmindenség bennünk „virágzik ki”; bennünk lesz közvetlenséggé, bennünk ér el Istenhez. Bennünk ismeri meg a világ Istent, bennünk szereti vagy – ezt ne felejtsük el – bennünk gyűlöli őt. Ez az a különös valóság bennünk, amelyet évezredek gondolkodói „lélek”-nek neveztek. Remény és veszélyezettség egyszerre.
Elmélkedésünk, sajnos, túl „filozófikus”-sá vált. De csak arra ügyeltünk, hogy megmutassuk: az embert más fogalmak segítségével is meg lehet magyarázni, mint ahogyan eddig megszoktuk. A fontos azonban az, hogy – bárhogyan is fejezzük ki magunkat – egyhez ragaszkodjunk: embernek lenni határtalan nyíltságot és egyben fenyegető korlátoltságot jelent. Nem a jelzőkön, nem szavakon és kifejezéseken múlik, hanem azon, hogy életünkben megvalósítsuk a világmindenség alapvető törekvését:„Mindig közelebb Istenhez”. Ez azonban – sajnos vagy szerencsére (ahogyan éppen felfogjuk) – csak úgy történhet meg, ha Istenbe halunk „bele” és így a feltámadás örök dicsőségébe mentjük át azt a világot, amely létrehozott bennünket.
