A halál mint végső állásfoglalás
„A halálban nyílik számunkra az első alkalom a teljes személyi aktus számára; így a halál az öntudatraébredés, a szabadság és az örök sorsunkkal kapcsolatos döntés tulajdonképpeni helye”. Ezzel a kissé akadémikusan megfogalmazott mondattal a következőt szeretnők kifejezni: csak a halál pillanatában vetheti le az ember saját létének idegenségét. Csak a halálban lesz elég hatalmas és bensőleg eléggé összeszedett ahhoz, hogy egészen, lényének minden idegszálával találkozzék Krisztussal, és hogy vele kapcsolatban véglegesen állást foglalhasson. A halál pillanatában tehát még lenne egy lehetőség a döntésre, pontosabban: csak a halálban lenne meg az első lehetőség arra, hogy teljesen, egész személyiségünk latbavetésével foglaljunk állást. E szerint az elmélet szerint tehát minden embernek meglenne a lehetősége arra, hogy egyszer – a halálban – egész erejének birtokában, teljes világossággal és szabadsággal állást foglalhasson Krisztussal kapcsolatban.
„A halálban.” Sok függ attól, hogy ezt a kifejezést jól megértsük. Nem a „halál előtti” állapotról van szó. Valóban nem lehet feltételezni, hogy az ember a testi szenvedés és agónia pillanatában, a haldoklás tompultságában tegye meg életének első, teljesszemélyi aktusát. De nem is a „halál utáni” állapotról van szó.
A halál után sorsunk véglegesen eldőlt. A halálban az ember annyira „véglegessé” vált, hogy utána ezen a végérvényességen már nem lehet változtatni. Itt tehát elsősorban a „halál pillanatá”-ról van szó.
Amikor a lélek – az a bensőség, amelyről előző elmélkedésünkben volt szó – elhagyja a testet, hirtelen ráébred tiszta szellemi mivoltára, s teljesen megtelik fénnyel és világossággal. Hirtelen megért mindent, amit teremtett szellem egyáltalán megismerhet és megérthet. Egész életét egyetlen egészbe sűrítve látja, s felfedezi benne Isten hívását és vezetését. Egyszersmind előtte áll az egész világ is, és látja, amint a feltámadt Úr – aki az Efezusi levél tanúsága szerint feltámadása és mennybemenetele által az egész világmindenséget betölti – a világ végső titkaként felragyog. Az ember most itt áll, szabadságával és képes arra, hogy végső döntést hozzon. Ebben a döntésben életének legnagyobb és legtisztább találkozása megy végbe Krisztussal. Ebben a pillanatban képtelen, hogy „elmenjen” Krisztus mellett. Döntenie kell. S amit most, a halálban, dönt, az megmarad örökké, mivel egész lényegét beleveti ebbe a döntésbe, sőt maga az ember lesz mintegy „döntés”-sé. Ennek az elhatározásnak alapján él az ember örökké. Az ember örökkévalósága nem lesz más, mint lényegi kifejtése annak, amit ebben a pillanatban határozott.
Haláláig az ember még nem „birtokolja” önmagát. Vágyai szüntelenül megelőzik és sohasem tudja őket megvalósítani. Belső szétszaggatottságban él, ezért képtelen arra, hogy elvégezze azt a feladatot, amelyre lényegében hivatva van. Élete sem tud fejlődni addig, amíg él. Saját lényege mindig megelőzi őt. Tulajdonképpen, a szó eredeti értelmében, még „nincs”; csupán alakulóban van. Ezért marad az ember idegen a világban, idegen az őt körülvevő dolgokkal, személyekkel és eseményekkel szemben. Mindenekelőtt: önmaga számára idegen, s az is marad. Hogy végre igazán „legyen”, a jövőbe veti magát. Ezzel azonban legfeljebb „érinti” önmagát, de még nem él igazán. Életét nem fejtheti ki, nem képes megélni egy osztatlan jelenben. Csak abban a pillanatban, amelyben nem halad többé „előre” a mindig egyforma, szétdarabolt jövőbe, csak ekkor valósíthatja meg lényegét. Ekkor feltornyosulnak életének folyamai, és végre „van”. Már nem úgy él, mint a rohanó hegyipatak, hanem úgy, mint a nyugodt hegyi tó, tisztán és mélyen, az egész világ teljességét tükrözi felszínén. Ez a pillanat azonban csak a halálban következhetik be. Egyedül a halálban nincs már „előre”, nincs „tovább” ugyanabba az irányba, az idő tátongó ürességébe. A halálban olyan élet nyílik meg számunkra, amely folytonos jelenből áll. Csak a halálban éri el az ember lényének totális egységét. Kiszabadul az egzisztenciáját minden oldalról fenyegető korlátokból, és a világnak mélyremutató dimenziójába, a világmindenség szívébe lép.
Ha a halállal kapcsolatos eseményeket képben akarjuk kifejezni, önkéntelenül is a születés jut eszünkbe. A születés a gyermeket erőszakkal ragadja ki az anyaméh szűkösségéből, s a gyermeknek el kell hagynia mindazt, amit addig megszokott, ami védelmezte, s ami annyira otthonos volt számára. „Kiszolgáltatottá” lesz és teljes pusztulás fenyegeti. De ugyanekkor széles, új világ is nyílik meg számára, új viszonyba lép a világgal; a fény, a színek, a jelképek, a másokkal való együttlét és a szeretet világa ez. Hasonló dolog történik az emberrel a halálban is. A halál erőszakkal ragadja ki őt a világ szűk korlátaiból. Ugyanakkor új, lényeges, egészen a világ széléig terjedő viszonyba lép a világgal. Az ember tehát – egyrészt – valóban „elmerül”, bizonyos értelemben megsemmisül, amennyiben a halál erőszakkal szétrombolja testéhez és a világhoz fűződő viszonyát. Ugyanakkor ez az „elmerülés” „le-merülés”-t is jelent, lehatolást a világ „gyökeré”-ig, s ezáltal új, kozmikus létviszonyulás jön létre, egy totális jelenlét a világmindenségben. Az a világ„-alj” azonban, amelyben az ember a halálban elmerül, lényegében nyitva áll Krisztus felé, más szóval: áttetszik rajta minden lét ősalapja. A halál az embert szembesíti mindazzal, amit vágyainak mélyén mindig is kívánt, amit ismereteinek mélyén eddig is sejtett, ahová öntudatlanul eddig is törekedett, s amit szeretetével lényegében eddig is átkarolt. Mindez tehát a „világ urá”-val való szembesítést jelent. Ezen a metafizikai „helyen” hozza meg az ember végső döntését. A halálban Krisztus áll az ember elé – világosan, felismerhetően – Krisztus, aki a megváltó szeretet gesztusával hívja az embert önmagához. Az embernek csak döntenie kell. Az ítélet tőle függ. Krisztus egy örökkévalóságon keresztül fog így állni, a hívó és adakozó szeretet gesztusával. Ha az ember Krisztus ellen foglal állást, mindez nem változtat, semmit sem Krisztus szeretetén. Ebben az esetben azonban ez a szeretet örökké égetni fogja az embert, mert örökre viszautasította ezt a szeretetet. Ha azonban Krisztus mellett dönt, akkor ugyanez a szeretet az örök fény és a határtalan boldogság végső beteljesülése lesz számára.
Isten nem kicsinyes. Ő nagy Úr. Senki sem kárhozik el csak azért, mert a véletlen így akarta, mert hirtelen, baleset következtében szólíttatott el az örökkévalóságba; vagy mert sohasem ismerte meg Istent életében igazán; mert olyan családba született bele, amelyben nem tapasztalhatta meg a szeretetet, és ezért soha meg nem értette, mit is jelent Isten lényegében; mert esetleg szembefordult azzal az Istennel, akiben csak végrehajtót, vagy szörnyű kényúrt látott; vagy azért mert az emberek gyűlölték, megvetették, félreismerték őt s ezáltal bensőleg megsebzett emberré lett, s így mindenkivel szembefordult, Istennel is. De fordítva is: senki sem üdvözül csak azért mert jámbor szülei voltak; mert polgári előítéletei megóvták a rossztól, amelyet olyan szívesen elkövetett volna; mivel megvolt az az előnye, hogy olyan földrészen nőjjön fel, amelyen mégiscsak alkalma volt Krisztusról hallania; mivel véletlenül kellemes természete volt, s így megtapasztalta, mit is jelent az, ha valaki szeret bennünket, s így nem esett nehezére az sem, hogy higgyen az őt szerető Istenben.
Egyetlen ember sem kárhozik el anélkül, hogy ne egész lényével, – teljes világossággal és tökéletes megfontolással –, döntött volna Krisztus ellen. De nem is „istenül meg” anélkül, hogy Istent – egy meghitt találkozásban – lelkének minden idegszálával át ne ölelte volna. Hogy hol születtünk, mikor haltunk meg, milyen jellemet örököltünk, mindez nem játszik szerepet. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy teljes világossággal Krisztus mellett vagy ellen foglaljon állást. Ebben a perspektívában, amelyet itt csupán gondolatkísérletként szeretnék felvetni, jobban meg lehet érteni, hogy az ítélet és Istennek egyetemesen üdvözítő akarata egymásnak tökéletesen megfelelő fogalmak. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy legalább egyszer találkozzék Krisztussal, a Feltámadottal, hogy személyesen megismerkedhessék vele. Minden embernek megvan ez a lehetősége. A pogányoknak, vagyis azoknak a milliárdoknak is, akik sohasem hallottak Krisztusról; a pogánnyá vált keresztényeknek is, akiknek talán egy unalmas és a valóságtól teljesen idegen Istent „prédikáltunk”, akit sohasem tudtak igazán becsülni és megérteni; sőt azoknak az embereknek is, akik – bár egyéb képességeik teljesen normálisan fejlődtek és sikerrel igazodtak el a mai élet komplikált feladataiban is – vallási, és erkölcsi szempontból egyszerűen kiskorúak maradtak; azoknak is, akik gyűlölik az Istent, mert csak a„kapitalista kizsákmányolás eszközé”-nek tekintik és sohasem ismerték meg igazi lényegét; a gyengeelméjűeknek és lelkileg elmaradottaknak, akik képtelenek voltak arra, hogy bármit is megértsenek; a meg nem született és keresztség nélkül elhúnyt gyermeknek; s végül nekünk is, akik sokszor túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy megtegyük a jót, s akiknek szíve annyira hideg és üres maradt. Mindenkinek megvan az a lehetősége, hogy az üdvösséget, egy – egész lényünket átfogó – Krisztus-találkozással elérje.
Az ember halálával kapcsolatos felfogásunkkal („a halál, mint végső állásfoglalás”) szemben gyakran hangzik el az ellenvetés: „Ha a halálban még megvan az utolsó lehetőség arra, hogy döntsünk, miért ,siessünk’ már most, és miért kezdjünk el már ma keresztény módon élni?” Hát ellenvetés ez? Semmiképpen! Mert: ki és mi adja meg éppen „nekem” azt a bizonyosságot, hogy a halálban az igazi döntést hozom meg majd? Ennek az utolsó döntésnek kimenetele tőlem függ. Nincs más mércénk, amellyel a megtéréshez való komoly szándékunkat mérni lehetne, mint maga az azonnali megtérés. Ami a jövőben lenni szeretnék azt már most meg kell kezdenem. Sok apró, egyedi döntéssel kell magam belegyakorolnom legutolsó, nagy állásfoglalásomba. Meg kell térnem, mégpedig azonnal, ha őszintén kívánom megtérésemet a halál pillanatában. Minden halasztás egzisztenciális hazugság. Nem „éldegélhetek” csak úgy békésen és nem hagyhatok rá mindent az utolsó pillanatra. Ki garantálhatja, hogy utolsó pillanatomban meg fogom majd változtatni életem irányát? Az a gondolat, hogy a halálban még lesz egy utolsó döntési lehetőségem, egyáltalán nem csökkentheti éberségemet örök üdvösségemmel kapcsolatban.
Hipotézisünk azonban egyszerű és emberi feleletet ad más teológiai kérdésekre is. Itt van pl. a tisztítótűz problémája. Az itt előadott elmélet szerint halálunk – vagyis a Krisztussal kapcsolatos végleges állásfoglalás – tisztitótűzünk is lenne egyben. A tisztulás helye nem „kínzókamra”, nem „kozmikus koncentrációstábor”, amelyben Isten jajgató, síró és sóhajtó teremtményeit bünteti; Isten gondolatai nem ennyire groteszkek és kicsinyesek. Krisztussal való találkozásunk sokkal inkább nevezhető Krisztus szerető lángtekintetébe való belehatolásnak. Krisztus szeretettel és irgalommal telt tekintettel néz a feléje közeledő emberekre. Tekintete azonban behatol az ember legbensejébe, lelkének legelrejtetteb zugaiba, az emberi élet lényegének mélyére. Ez a találkozás Krisztus lángtekintetével szeretetünk legmélyebb beteljesedését jelenti ugyan, de egyben lényünk legszörnyűbb szenvedését is. Ebben a szemléletben a tisztitótűz nem lenne más, mint egy átmenés Krisztus szeretetének tüzén, amely azonban csak egy pillanatig tartó esemény volna Krisztussal való találkozásunkkor a halálban. Ennél a találkozásnál életünk mélyéből elemi erővel tör fel Isten iránti szeretetünk. Ennek a szeretetnek azonban mintegy „át kell törnie” önzésünknek különféle rétegeit és lerakódásait. Életünknek meg kell nyílnia a szeretettel felénk közeledő Krisztusnak. Minél keményebbek önzésünknek ezek a „lerakódásai”, annál fájdalmasabb lesz majd az istenszeretet feltörése létünk mélyéből, annál jobban kell megtisztítania bennünket a Krisztussal való találkozásnak. A halál pillanatában tehát minden egyes ember más-más intenzitású megtisztulási folyamaton megy keresztül. Így a tisztitótűzben eltöltendő idő különbözősége tehát a megtisztulás intenzitásának különbözőségévé lenne.
S itt talán út nyílik a mennyország benső megértése felé is. Amint az ember Krisztus felé irányuló szerető törekvésében végigszenvedte az „Istennel való találkozás borzalmát”, mindent maga mögött hagy, ami valamiképpen fenyegető jelleggel bírt Istenben a mi véges létünkkel kapcsolatban. A létünket fenyegető veszély tehát ezzel elhárult; az ember akadálytalanul beléphet Krisztus ismeretébe és szeretetébe, – s ez a mennyország igazi lényege. Ezek szerint a mennyország nem lenne más, mint a halálban Krisztus mellett hozott döntésünknek egzisztenciális állapottá való kifejlődése; a tisztítótűz pedig annak lehetővé-tétele, hogy örökké, zavartalanul és boldogan együttélhessünk Krisztussal.
