Az 1920-as években 3 millió koldus országa volt Magyarország.
Oslay Oswald ferences tartományfőnök indította el a kis közösséget Egerben, Páhok Mária Franciska és Kroumann Mária Magdolna segítségével, amely ferences világi rendi lányokból szerveződött, akik csak Krisztusnak kívántak szolgálni felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt, akik senkinek nem kellettek.
Oswald atya felismerve korának szükségletét, az a társadalmi kihívás foglalkoztatta, miként lehetne megoldani a szegények és elesettek ügyét. Így bontakozott ki lelkében az Egri Norma eszméje.
Az Egri Norma által összekapcsolta az önkéntes társadalmi mozgalmat az egyházi karitatív munkával. Ennek a munkának fő szervezői és lebonyolítói a szegénygondozó nővérek voltak, akik csak Krisztusnak kívántak szolgálni felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt, akik kiszolgáltatottak.
1927. szeptember 14-én, Mátraverebély-Szentkúton Páhok M. Franciska, Kroumann M. Magdolna és három ferences világi rendi társuk felajánlották életüket Istennek, a szegények áldozatos szolgálatára. Dr. Szmrecsányi Lajos egri érsek áldásával elindult a szervezett szegénygondozás, nap mint nap felkeresve és gondozva a társadalom elesettjeit. A Ferences Szegénygondozó Nővérek közösségét az illetékes római Szerzetesi Kongregáció 1930. február 27-én egyházmegyei jogú kongregációnak nyilvánította. A szervezett szegénygondozásnak három pillére volt, a szegénygondozó bizottság, a társadalom részéről a kolduló hölgyek, és a szegénygondozó nővérek, akik a munkát végzik. A nővérek kimentek a szegényekhez és elvégezték a környezettanulmányt, majd a szükségleteknek megfelelően ellátták a rászorulókat.
„Bizony mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 40)
Szent Ferenc bűnbánó ruháját magukra öltve, biciklivel és gyalog járták a nővérek a tanyákat és falvakat, városokat és cigány negyedeket. Mivel szolgálatuk felrázta az emberek lelkiismeretét, sok segítő csatlakozott hozzájuk. Így rendünk gyorsan elterjedt.
1938-ban függetlenedett a rendünk a ferencesektől, továbbiakban független rendként működtünk. Ebben az évben rendünk átkerül az esztergomi Főegyházmegyéhez. 1940-ben 36 helyen volt háza a rendnek. A noviciátusba nagyon intenzív spirituális képzést kaptak a novíciák arról, hogy hogyan szeressék a szegényt. A noviciátusból kikerült nővéreket küldték letelepedésre egy-egy házba. A rend virágzásának idején jött a háború, sok házat lebombáztak, a gyűjtés nehézségbe került, a gyűjtő hölgyek nem vállalták a feladatot, így a nővéreknek kellett a gyűjtést is elvégezni, így sokkal kevesebb idejük maradt a szegények gondozására. Háború alatt mindent végeztek a nővéreink, ostrom előtt ápolónőképzőt végeztek.
1950-ben már 250 nővér szolgált 42 helységben, és ekkor jött a szétszóratás. 1950 és 1990 között a szerzetesközösségeinket betiltották, új tagok felvétele nem volt lehetséges. Mire a kommunizmus vége felé közeledett, szinte már nem is reménykedtek idős nővéreink, hogy lehet még új kezdet, hogy lesz még kolostori élet, de mégis!
1990-ben lehetővé vált országunkban a szerzetesi élet újraindulása.
Isten kegyelméből jöttek fiatalok, akik által Rendünk már a II. vatikáni Zsinat szellemében tudott tovább fejlődni.
A kommunizmus viharait átvészelve a rendszerváltás következtében 1990-ben nyílt meg első házunk Esztergomban. Ez lett Rendünk központi háza, és a fiatal jelentkezők szerzetesi képzése is itt történik. Jelenleg ezen kívül még két házban él szerzetesi közösségünk, Siófokon és Szécsényben, ahol az ott élő emberek mellé szegődünk és elkísérjük őket életük egy-egy szakaszán. Nagy ajándék, hogy nap, mint nap együtt dicsérhetjük az Urat, és szolgálhatjuk Őt a rászorulókban, a szegényekben.
Esztergomi anyaházunk 1990-ben nyitotta meg kapuit.
Szécsényi házunkat 1991-ben kaptuk ismét vissza. Siófokra 1991-ben a város önkormányzata hívta meg a nővéreket.
