Nagyszerdán a Rozália kápolnától indult a közös keresztutunk az esztergomiak által nagyon ismert Pléh- Krisztushoz. Szeretettel vártuk a kedves híveket, hogy ezekben az áldott nagyheti napokban együtt készüljünk hitünk legnagyobb ünnepére. Isten kegyelméből sokan csatlakoztak hozzánk nővérekhez, és nagy örömünkre- és Isten örömére is – fiatalok és ,, régebb óta fiatalok” egyaránt velünk imádkoztak Jézus utolsó útjára emlékezve. A mi rendünknek különlegesen kedves a keresztútjárás, ferences Alapítóatyánk minden nővérnek meghagyta, hogy igyekezzék mindennap követni a Megfeszítettet a keresztút imádkozásával, hogy követhesse majd a Feltámadottat is odaát a Mennyben. Így nagy örömmel készültünk mi is erre a szép napra, és egy kedves ferences szentünk, Szent Pió atya elmélkedéseit választottuk a keresztúthoz. Számomra tényleg valóságos Kálváriajárás lett belőle, bár nem számítottam rá, ugyanis a napokban pont akkor fáztam meg, és a sok készülődés, és nagy várokozás úgy éreztem felőrli minden erőmet. A Pléh-Krisztushoz vezető út pedig tényleg dombos és bár gyönyörű, hisz Esztergom egyik legszebb természeti környezetébe vezet végig, mégis egyre nehezebbnek éreztem lépteimet. Jézus viszont sosem hagyja el a benne bízókat, főleg nem hagyja egyedül őket a Hozzá vezető úton, és nagyon szép Istenélményben lehetett részem. Pont a negyedik stáció felé gyalogoltunk, és nagyon mélyen bennem volt, hogy bizony néha- főleg talán most- nekem is szükségem volna Máriára, talán egy erős Simonra, vagy egy együtt érző Veronikára…ekkor az egyik kedves nővértársam oldalba bökött és csendesen fülembe súgta, hogy lépjek oda egy nénihez és segítsek neki. Gondolataim megszakadtak, és kicsit nehézkesnek is vettem a felhívást, hiszen én magam is nagyon tántorogni éreztem lépteim, viszont mégis furcsa nagy öröm és lelkesedés fogott el és egy pillanat alatt az említett néni mellett termettem, és átkarolva őt együtt folytattuk az utat, amit ő kedves mosollyal és karom édes szorításával viszonzott. Nagy béke szállt rám, mégis a legnagyobb ajándékot akkor tapasztaltam, mikor rádöbbentem, hogy járásom megerősödött, sokkal könnyebbnek és lelkesebbnek éreztem magam. Az egyik stációnál aggódva akarta elvenni kezét karomról, mert azt hitte nehezíti lépteim, ám én ekkor örömmel szorítottam magamhoz, hiszen tudtam hogy nem is ő támaszkodott rám, hanem olyan volt , mint ha én magam támaszkodtam volna rá; és ez így is volt, támaszkodtam az Ő szeretetére és hitére, kedves mosolyára, a benne élő Krisztusra, aki felemelt és megerősített engem.
Nagyon hálás vagyok, hogy ezen a szép nagyheti napon együtt járhattunk Jézussal Jézushoz azon az úton, melyen Ő minket olyan nagyon szeretett. Jézus ott volt köztünk és bennünk , amiről oly sokszor megfelejtkezünk vagy talán néha el se hisszük?! M. Kinga nővér